Női humor nem csak nőknek

Az Anyukák mindennapi csodáiVannak napok, amikor úgy érezzük, semmi sem sikerül, és baljós gondolatok kerülgetnek minket, hogy gyermekeink túlélik-e „gondoskodásunkat”, házasságunk pedig túléli-e a gyermekvállalás örömeit. Remek feszültségoldó hatással bír Szám Katalin Családi karikatúra című könyve. Próbáljátok ki! Olvassatok el egy mulatságos részletet a könyvből.

Szám Kati Családi karikatúra című könyve az anyaság örömeiről szól, szentimentalizmus nélkül, rengeteg humorral. A háromgyerekes újságíró-szerkesztő történeteiben az anyukák magukra ismernek, és a könyvet olvasva nemcsak jót mulatnak, hanem muníciót is kapnak a hétköznapok és ünnepek kisebb-nagyobb csatáihoz.

Íme, egy részlet. Jó olvasást!

A piaci hadművelet

„Szombaton nektek kell megoldani a bevásárlást” közölte férjem a vacsoránál – „tantestületi kirándulás lesz”. Bár tudtam, hogy a többes szám előnyeit nem lesz könnyű kamatoztatni, mert a „nektek” rajtam kívül öt-, három- és egyéves csemetéinket jelentette, mégis éreztem némi sértettséget, amiért nem feltételezi rólam, hogy meg tudok oldani egy hétvégi bevásárlást. Elvégre a piac egy negyedórás kellemes séta…

Reggel összekészítettem a menetfelszerelést: szatyrok, két kosárka a lányoknak (hogy szabad kezükkel ne tudják a gyümölcsöket széttrancsírozni), bevásárlólista, innivaló háromszor (ez a legbiztosabb módja, hogy ne jusson eszükbe megszomjazni), tojástartó, pénz, kulcs, zsebkendő, telefon. Mindenki evett, ivott, pisilt, indulhatunk… Vidáman gördült ekhós szekerünk a piac bejáratáig, az Én elmentem a vásárba dallamára. Nagylányom megkérdezte, hogy hozhatja-e majd a tyúkot (merthogy a szövegben ez van), úgyhogy gyorsan a finomfőzelék hozzávalóit kezdtem a szövegbe applikálni, mielőtt a teljes baromfiudvart óhajtaná hazavinni. Puskaként elővettem gondosan lejegyzett listámat: csak színes vonalakat láttam rajta, ugyanis a gyerekek által „írt” listát gyűrtem a zsebembe induláskor. Azért a sajátomat is megtaláltam – a kicsi szájában. Az eredeti terv szerint ismerős nénikhez és bácsikhoz mentünk volna, de látva, hogy a szűk sorok közé a háromgyerek-széles formációnkban lehetetlen behajtani: újratervezés: beálltunk a legnagyobb standhoz. Kiosztottam a feladatokat: a Nagyobbik hozzon annyi sárgarépát, a középső annyi karalábét, ahány éves. Számítottam rá, hogy nem a megfelelő mennyiség érkezik majd, de azt nem gondoltam, hogy hangsúlyozni kell, ne a sorbanállók kosarából szerezzék be a zöldségeket… Nem mindenki hitte el, hogy nem erre vannak kiképezve. „Anya, vegyünk füvet!”– kiáltott föl a nagylányom. Látva, hogy az előttünk álló úr hátrapillant (talán gyermekvédelmis?), siettem megmagyarázni, hogy az nálunk nem a marihuána, hanem a snidling.

Eközben a kicsi sem volt tétlen, vörösre szopogatott egy jókora céklát (vitathatatlanul több vitamint tartalmaz a bevásárlólistánál, bár a nyomait nehezebb kimosni). A Nagyobbik elunta a várakozást, és szemrevételezte a zöldséges kínálatát. Meg is akadt a szeme a diónyi szőlőszemeken. „Anya vegyünk szőlőt!” Közben sorra kerültünk. „Nem, édesem…két kiló krumpli…télen nem veszünk szőlőt…most nem…két kiló alma…nem! „Most akkor adjam vagy ne?”- kérdezi az eladó,…de igen…nem veszünk…hagyma…igen, két fokhagyma is…narancs…maradhat…nem!…nem önnek szóltam. Mégis túl sok volt a narancs, mert amikor a babakocsira akasztottam a szatyrot, hogy fizessek, felborult a tákolmány (szerencsére a gyerek be volt kötve, és a bácsi, akinek a lábára esett, nagyon megértő volt). Amíg nagylányom kelletlenül szedegette a narancsot, húga – a testvéri bajtársiasság tudatával kettő helyett állt helyt – bömbölni kezdett. Lemondtam róla, hogy citromot válogassak. Szerettem volna minél előbb elhagyni a terepet, ahol a türelmetlen, ingeréhes vevőknek mi nyújtottuk az egyetlen látványosságot és beszédtémát.

Megoszlott a véleményük, hogy azért vagyok rossz anya, mert ennyit sem veszek meg ezeknek a tündéri kicsiknek, vagy azért, mert ilyen hisztisek a kölykeim. Ahogy kifelé törtettünk, átfutott az agyamon, hogy mégis megállunk a tojásosnál, amikor a sorban mögöttünk álló hölgy utolért, és lesújtó pillantást vetve rám a kisfiam kezébe nyomott egy nejlonzacskót hatalmas fürt szőlővel, ha már a smucig anyja nem vesz neki. Ő eddig mit sem tudott a szőlőcsatáról, de az ijesztően vigyorgó nénitől úgy megijedt, hogy menten rázendített. Hazáig bírta, a bömbölést csak a két nagyobbik szemrehányása szakította félbe, hiszen „ottfelejtettük” a tyúkot. Minden konyhaművészeti tudományomat össze kellett szednem (bevallom, telefonos segítségre is szükségem volt anyutól), hogy a hiányos alapanyagokból végül ebédet és vacsorát készítsek, de büszke voltam magamra. A vacsoránál a férjem és a gyerekek is egyetértettek abban, hogy a szőlő pompás volt.

Szám Kati és az írás

Szám Katalin 1968-ban született Budapesten. Magyar- történelem szakos tanárként végzett az ELTE-n és a JPTE Bölcsészkarán, de rövid pedagógusi munka után a „gyerekbarát” munkának ígérkező újságírást választotta, hogy minél több időt tölthessen három gyermekével. Pár év szabadúszó újságírás után, több lapnál dolgozott szerkesztőként, 2007 óta a Képmás családmagazin főszerkesztője.

Egy háromgyerekes Anya mindennapjai

 

(forrás: www.babamama.hu)

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!